nyomtatás

Martin Seligman az okatatási rendszer felelősségéről...

Az önbecsülés-központúság veszélyei

Az elmúlt három évtizedben jelentős változás következett be az iskolai és gyereknevelési gyakorlatban. Ez a változás annak az önbecsülés-központú mozgalomnak köszönhető amely eltűntette az iskolákból az intelligencia teszteket lemondott a diákok teljesítményének folyamatos ellenőrzéséről véget vetett képességeik szerinti csoportosításuknak és feloszlatta a tehetséges gyerekek fejlesztésére létrehozott elit osztályokat - és amely szitokszóvá tette a versenyt az iskolákban. Mindezt abból a félelemből kiindulva hogy a nem kiemelkedő szinten teljesítő gyerekek mindettől rosszul érezhetik magukat. A tanárok és a szülők - kétségkívül a legjobb szándéktól vezéreltetve - a gyerekek önbizalmának növelésére koncentráltak de az alapvető problémákat figyelmen kívül hagyták vagy nem tudták eredményesen orvosolni.

Dr. Martin Seligman (az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke a Pennsylvaniai Egyetem professzora) többek között ezt a témát is kiemelte nemrég egy ausztrál egyetemen tartott előadásán. Dr. Seligman átfogó kutatása arról hogyan neveljük optimista és alkalmazkodni tudó emberekké a gyerekeket és fiatalokat egy olyan világban ahol a depresszió igen gyakori óriási jelentősséggel bír az oktatás és nevelés gyakorlatában. A professzor felemelte a szavát az önbecsülés-erősítő programok ellen melyek negatív hatást gyakoroltak a fiatalokra és az egész társadalomra.

Seligman olyan kutatási eredményeket mutatott be melyek szerint napjainkban a depresszió tekintetében figyelemre méltó változásoknak vagyunk szemtanúi. Tízszer olyan mértékű a depresszió most mint másfél generációval ezelőtt. Ausztráliában soha nem volt annyi öngyilkosság mint most amelyek fő okai a reménytelenség és a pesszimizmus. Ez a mai világ egyik legfurcsább ellentmondása. Az atomháború veszélye sokkal kisebb manapság mint a hidegháború idején a fasizmust legyőzték és a kommunizmus is lecsengőben van.

Ma kevesebb katona hal meg a csatatéren szerte a világon mint bármikor a Búr háború óta. A világban a gyerekek egyre kisebb százaléka hal meg hiányos táplálkozás miatt. Ausztrália és az Egyesült Államok gazdasági ereje nagyobb mint valaha. Béke van. Több zenét hallgathatunk jobb az oktatás több könyv van. A legtöbb rendelkezésre álló statisztika pozitív irányú fejlődést mutat de a reménytelenség a pesszimizmus a depresszió és az öngyilkosság egyre terjed - járványszerű méretekben.

Seligman három okot említ a pszichés betegségek ilyen mértékű elterjedésének okaként. Először is az emberek sokkal inkább saját magukkal törődnek sokkal fontosabb az "én". Az ausztrál és az amerikai társadalom egyaránt jelentősen individualista társadalommá vált. A depresszióval általában akkor találkozunk amikor úgy érezzük meghiúsították legfontosabb céljainkat keresztülhúzták számításainkat. Napjaink fiataljai egyre inkább úgy gondolják ők az egyetlenek a világon eredményeik és hibáik óriási jelentősséggel bírnak. Minél fontosabbnak gondolják magukat minél erősebb az "én" annál valószínűbb hogy találkozhatunk náluk a depresszió tüneteivel. Másodsorban sokkal kisebb a "mi" kevésbé törődnek az emberek másokkal. Nagyszüleink idejében ha az egyén mint individuum hibázott tökéletes vagy közel tökéletes lelki támaszra talált. Vigasztalást talált Istenben az országba vagy a közösségbe vetett hitében vagy a nagycsaládban a széles családi körben.

Az elmúlt ötven évben ezek a támaszok jelentős mértékben meggyengültek jelenleg sok esetben túl rozogának találtatnak az egyéni terhek elbírásához. Harmadikként Seligman az önbecsülés növelésére törekvő mozgalmakat okolja a depresszió elterjedéséért. Sokkal többet törődünk azzal hogyan éreznek a fiatalok mint azzal hogyan teljesítenek a világban. A '60-as években változás indult meg az iskolai és nevelési szokásokban s mára olyan mértékben megváltozott hogy legfőbb gondunk a gyermekek önbizalma lett vagyis az hogyan érzik magukat mit gondolnak önmagukról.

Seligman nem ellenzi az önbizalom támogatását azonban azzal érvel hogy az önbizalom egy mérce. Egy olyan mérce ami a rendszer működését méri. Ha egy gyerek jól teljesít az iskolában akkor magas értéket mutat a mérce ha rosszul akkor alacsonyat. Az önbizalom növelésére törekvők azonban úgy növelik a leolvasott értéket hogy közben nem változik a az értékeket alapvetően befolyásolni hivatott motor fordulatszáma nem változik a rendszer ami elvileg az önbizalom változását befolyásolni hivatott. A szilárd megalapozott önbizalom igazi háttere az ha valakiben megvan a képesség hogy jól teljesítsen az iskolában a munkahelyén ha jól ki tud jönni az emberekkel és ha alapvetően optimista. Azzal hogy a gyerekekkel naponta százszor elmondattuk az "én különleges vagyok mindenki különleges" mantrát olyan gyerekeket neveltünk akik most nagyon magas értékeket olvasnak le a mércéjükről de a motorjukból fogyóban van az üzemanyag.

Az elmúlt 25 évben valódi változás következett be a gyerekkönyvek tartalmában. Egy generációval ezelőtt az emblematikus gyerektörténet A kicsi mozdony aki mindenre képes (The Little Engine That Could) volt. A témái a cselekvés a próbálkozás az erőlködés a küzdés a kitartás voltak. Most a "Barney" és a "Sesame street" a tipikus gyerekmesék amelyek témái azt sugározzák hogy az emberek jól érzik magukat megbíznak egymásban van önbizalmuk. Az önbizalom növelésére törekvő irányzat szívós irányzat. Nem áll meg a gyerekkönyveknél. Ez az ami véget vetett a gyerekek IQ tesztelésének tekintettel azokra a gyerekre akik kevés pontot érnek el s ezért rosszul érzik magukat. Ez az az irányzat amelyik elérte hogy sok iskolában befejezzék a gyerekek teljesítményének folyamatos nyomonkövetését tesztelését azon gyerekek miatt akik nem teljesítenek jól és ezért szégyellik magukat. Ez az az irányzat amelyik elérte hogy a versenyt szitokszóként tartsák számon és ez az az irányzat amelyik ahhoz vezetett hogy kevesebb az egyszerű őszinte hagyományos kemény munka és a kitartás.

Seligman egy érdekes amerikai tanulmányt vázol fel amely jól mutatja hogy az önbecsülés növelésére törekvő irányzatnak még ennél is több mindenért felelős. Baumeister tanulmánya a népirtó mániákusokra gyilkosokra és erőszakos bűnözőkre összpontosított s legtöbbek megdöbbenésére arra az eredményre jutott hogy ezeknek az embereknek általában - ahelyett hogy kevés lenne - nagy az önbizalmuk. A tanulmány szerint ha a nevelési-oktatási gyakorlatnak amelyben felnőnek a gyerekek az az alapvető célja hogy a gyerekek jól érezzék magukat pozitív önképük alakuljon ki és megalapozatlanul magas önbizalommal rendelkezzenek akkor néhány olyan gyerek akiknek sikerült magasba röpíteni az önbizalmát (akiket tulajdonképpen narcisztikusnak vagy egoistának nevezünk) kiborul amikor egy olyan világgal kerül szembe amelyik azt mondja: "nem vagy olyan jó mint amennyire jónak képzeled magad". Ez a tanulmány szoros kapcsolatot tételez az erőszak és az önbizalom növelését célzó irányzat között. Hasonlóan kapcsolja Seligman felmérése a depressziót az irányzat térnyeréséhez.

Az élet tele van kudarccal sikertelenséggel elutasításokkal emiatt sémákat sablonokat alakítunk ki amelyekkel megpróbáljuk megmagyarázni magunknak hogy ezek miért történtek meg velünk. Ezek a sablonok magyarázatok óriási jelentősséggel bírnak annak meghatározásában mennyire vagyunk hajlamosak a depresszióra. Vannak emberek akik különösen érzékenyek az elutasításra és a sikertelenségre tehetetlenné válnak ha leejtenek egy kalapot míg mások képesek arra hogy minden elutasítás és kudarc leperegjen róluk. Az emberek különbözőképpen magyarázzák meg maguknak hogy miért éppen őket éri csalódás. Egy külső/belső választás történik. Ha belső okok is szóba kerülnek akkor az illető önmagát hibáztatja: "Az egész az én hibám én vagyok buta Influenzás voltam nem voltam a legjobb formámban." Ha külső okokra hagyatkoznak: Recesszió van szörnyű világban élünk.

Szóval ki képes ellenállni a kudarcnak? Ki hátrál meg ha sikertelenség vagy kudarc éri és ki nem? Azok az emberek akiknek az a szokása hogy állandó megváltoztathatatlan okokat találnak arra ami történik velük hosszú távú reménytelenséggel és elhagyatottsággal válaszolnak a kudarcokra. Függetlenül attól hogy az okok külsők vagy belsők az lesz immunis alkalmazkodásra képes aki megváltoztatható ideiglenes okokra összpontosít. Azon a területen megsérül ahol kudarc érte őt de továbbra is képes hatékonyan működni a többi területen. Azok akik katasztrofális állandó magyarázatot találnak kudarcaikra aláaknáznak ezzel mindent amit csinálnak. Ez a pesszimizmus.

Seligman kiemeli az optimizmus és pesszimizmus kapcsolatát a depresszióval a sikerrel az egészséggel amikor rámutat: a pesszimista emberek közt kettő-nyolcszorosa a kockázata a depressziónak és annak hogy nem teljesít jól a munkában az iskolában a szerelemben a szabadidőben. A pesszimista emberek rosszabb egészségi állapotban vannak különösen a középkorúak.

Seligman egy rendkívül érdekes kutatásában olyan úszók vettek részt akik az olimpiára készültek. Ezeket az úszókat pontozták a pesszimizmusuk optimizmusuk szerint majd hamis időeredményeket adtak meg nekik az edzésen hogy megérezzék a kudarc ízét. Az optimisták még keményebben dolgoztak eredményesek voltak és túltették magukat a korábbi rossz teljesítményen miközben a pesszimisták bedobták a törülközőt és feladták. A természeti katasztrófákról készített tanulmányokból megtudhatjuk hogy előre meg lehet határozni kik lesznek azok akik jelentősen lehangoltabbak lesznek egy ilyen szerencsétlenség csapás után. Ezek a tanulmányok azt mutatják az optimisták azok akik újraépítik a várost miközben a pesszimisták tehetetlenné válnak.

A depresszió napjainkban 10-szer olyan gyakori mint nagyszüleink idején ráadásul felnőtt rendellenességből gyerekek betegségévé vált s az Egyesült Államokban már átlagosan 14 5 éves korban megjelennek az első jelei.

A jelenlegi tendenciák szerint a depressziót a Prozac-hoz hasonló anti-depresszáns gyógyszerekkel (amiket már cukorkaízesítésben is készítenek gyerekeknek) gyógyítják. Seligman ezzel szemben azt gondolja hogy a válasz a megelőzésben található kognitív terápia segítségével. Meg kell tanítanunk gyerekeinket egy képességre ami mindannyiunkban megvan de gyakran rossz helyen alkalmazzuk. Ez a képesség 'a dolgok kétségbe vonása'.

Amikor a 10 éves Sarah barátnője Anne nem akar mellette ülni az iskolában akkor Sarah-t meg kell tanítani arra hogy megkérdőjelezze az ekkor felmerülő belső okokat. Ahelyett hogy azt mondja magának: engem senki nem szeret találnia kell egy külső ideiglenes okot mint például azt hogy "találok magamnak egy olyan barátnőt aki értékel megbecsül". Egy másik példa amikor ahelyett hogy azt gondolnánk: "csúnya vagyok és ez mindig így lesz" azt gondoljuk: "ma talán kicsit töredezett a hajam de holnap majd használok hajkondícionálót".

Az Egyesült Államokban Seligman magas depressziós kockázattal rendelkező 10-12 éves gyerekeket tanulmányozott (akiknél már megjelentek a depresszió első halvány jelei vagy rendszeresen veszekedtek a szüleik). A szülők közötti veszekedést jelentős rizikófaktornak találták a kezdeti gyerekkori depresszió kialakulásánál. Ezeknek a gyerekeknek a szüleit tanárait megtanították olyan technikákra amelyekkel tudatosították magukban hogy a hangulatuk nem közvetlenül azoktól a rossz dolgoktól függ amelyek velük történnek hanem attól hogyan észlelik ezeket az eseményeket. A gyerekeknek megtanították hogy keressenek bizonyítékokat amelyek segítségével megerősíthetik vagy elvethetik a feltevéseiket. Megtanították őket alternatívák keresésére hogy a pesszimisták ne higgyék el az első nagyon rossz gondolatot ami eszükbe jut. Megtanították őket hogy ideiglenes külső okokat keressenek az őket ért csapásokra az állandó belső magyarázatok helyett.

A vizsgálatok azt az eredményt hozták hogy azok közt a gyerekek közt akiket megtanítottak ezekre a képességekre fele annyian váltak komolyan depresszióssá mint azok közt a gyerekek közt akiket nem védtek ilyen technikákkal. Két évvel később azok a gyerek akik megtanulták a 'dolgok megkérdőjelezésének' ilyenfajta a technikáit még jobbnak bizonyultak bennük. Egyre kevésbé és kevésbé voltak lehangoltak míg a gyerekeknek az a csoportja amelyik nem tanult ilyen technikákat egyre lehangoltabbakká depressziósabbá váltak ahogy a serdülőkoron keresztülmentek.

A depresszió egy csodálatosan pszichológiai jelenség. Nem az ember életének valóságairól szól. Igaz köze van hozzá a valóságnak de olyan emberek akiknek szörnyű a valóság vidámak ellenállóak és jókedvűek maradnak míg mások akiknek gyönyörű életük van állandóan lehangoltak depressziósak. Szóval úgy tűnik az irányítja a depressziót ahogyan élet kudarcairól gondolkodunk nem pedig a kudarcok maguk.

Seligman szerint fiataljaik leginkább abban reménykedhetnek hogy a társadalom a depresszió megelőzését tűzi ki elsődleges céljául és inkább az erősségek fejlesztésére törekszik mint arra hogy a gyengeségeket megjavítsa. Ahhoz hogy ez lehetséges legyen az alapvető emberi erényekhez kell visszanyúlnunk - a bátorsághoz az optimizmushoz a kitartáshoz a belső emberi értékekhez arra törekedve hogy fejlesszük neveljük ezeket az erősségeket. Bölcs kezdet lenne ha a jelenlegi oktatási és nevelési gyakorlatban kezdenénk a változásokat.

lrja meg nekünk véleményét a témáról!

lap tetejére