nyomtatás

Hankiss Elemér szociológus a Gallup tudományos tanácsadója

 TANÁR A KIRAKATBAN

Az elmúlt napokban a kezembe akadt egy cikkem amelyet réges-régen a hetvenes évek derekán írtam. Az a címe hogy A tanári pálya foglalkozási ártalmairól. Van egy alcíme is: Lehet-e példakép az ember napi huszonnégy órán át? Nem szoktam régi dolgaimat újraolvasni de most hogy újra érdekel mi történik a magyar iskolákban elolvastam.

Nem tudom mit gondoljak róla. Nem tudom hogy azóta változott-e javult-e vagy romlott a cikkben kifejtett szempontból a tanárok helyzete. Azt hiszem javult de nagyon kíváncsi volnék ma aktív tanári életet élő kollégáim véleményére. Ezért közzéteszem most itt az eredeti szöveget kissé megrövidített formában (a cikk utolsó másfél oldalát hagytam el mert az már egy másik témát érint). Íme:

FOGLALKOZÁSI ÁRTALMAK

Nem a manapság sokat emlegetett fizikai ártalmakról lesz szó az alábbiakban. Nem a túl erős hang- fény- vagy vegyi hatások káros következményeiről. Vagyis röviden: nem az emberi szervezetet fenyegető veszélyekről hanem azokról a javarészt még ismeretlen vagy legalábbis tudomásul nem vett foglalkozási ártalmakról melyek az ember személyiségét személyiségstruktúráját fenyegetik.

Az közismert tény hogy a foglalkozási ágak többsége kitermel egy-egy személyiségtípust: a kereskedő a hivatalnok az orvos a színész a mérnök a háziasszony típusát s nyilvánvaló az is hogy egy-egy ilyen foglalkozás megszabta személyiségjelleg gyakran túlontúl szűk keretek közé szorítja és meggátolja az ember szabad kibontakozását elszegényíti eltorzítja személyiségét. A szépirodalom sok példával szolgál e foglalkozások okozta torzulásokra (gondoljunk csak Balzac vagy Gogol hőseire) s a filozófiai történetfilozófiai általánosítások szintjén is sokan foglalkoztak már a munkamegosztás torzító elidegenítő az ember "nembeli gazdagodását" gátló hatásával. Egy-egy ilyen személyiségtípus személyiségkeret konkrét vizsgálatára azonban tudomásom szerint alig-alig került sor. Kerítsünk sort hát egyre próbaképpen. S legyenek az áldozatok ezúttal is mint manapság már oly sokszor a tanárok. Illetve pontosabban a középiskolai tanárok s hogy még szűkebbre vonjuk a kört: fejtegetéseink e csoporton belül is elsősorban bár nem kizárólag humán szakos tanárokra s minthogy ők vannak többségben mindenekelőtt tanárnőkre vonatkoznak majd.

Szeretném azonban elöljáróban leszögezni egyrészt azt hogy az itt következőket nem a tanárok ellenében hanem - fogadatlan prókátorként - az ő érdekűkben és tanítványaik érdekében írom. S megjegyezni másrészt azt hogy meggyőződésem szerint a tanári hivatás sok tekintetben kedvezőbb a személyiség kibontakozása szempontjából mint a kötött értelmiségi foglalkozások legtöbbje de ugyanakkor más értelmiségi foglalkozásoknál jóval több olyan tényezőt hordoz magában amely az emberi személyiség szabad és harmonikus kibontakozását gátolja megakadályozhatja. Ezeknek a tényezőknek a számbavételére tudomásulvételére s kiküszöbölésére akar ösztönözni a következőkben fölvetett néhány szempont.

KIRAKATÉLET

Az erkölcsi-társadalmi normák nem arra valók nem arra a célra készültek hogy az ember maradéktalanul betartsa őket. Sokszorosan túl is vannak méretezve azért hogy - a szabad emberi elhatározásoknak szokatlanságoknak tág teret engedve - a társadalmilag szükséges hatást végül mégiscsak kifejtsék. Egyfelől e normák másfelől az emberi érzések vágyak törekvések állandó küzdelméből szövődik a társadalmi együttélés gazdag szövete s e küzdelemben csak e küzdelemben alakulhat az ember emberré gazdag személyiséggé.

Vannak azonban emberek akiket a társadalom többé-kevésbé kirekeszt ebből a termékenyítő küzdelemből azzal hogy rájuk bízza a társadalmi normák "vezérképviseletét"; így például a tanárokat akiktől elvárja hogy tanítványaiknak s még jóval inkább tanítványaik apukáinak és anyukáinak vagyis az egész közvéleménynek a színe előtt hirdessék és képviseljék minden szavukkal és tettükkel a kialakult társadalmi normarendszert. A társadalom természetesen minden választott és kinevezett tisztségviselőjétől elvárja hogy a kialakult társadalmi átlagnormák szerint éljen; ez az igény azonban fokozottan sokszorosan érvényesül a tanárokkal szemben mert ők a felnőtt társadalom előretolt elitcsapatai vadakat térítő s nevelő áldozatos misszionáriusai rend- fenntartó alakulatai hírszerzői és diplomatái. Nem engedhetnek hát meg maguknak lazaságokat egyénieskedéseket: a szó szoros értelmében kirakatéletet élnek napi négy-öt órán át s e négy-öt óra csak a nagyvárosi tanárokra vonatkozik. Kisvárosban és falun tudjuk akár napi 14 vagy 24 órán át is szolgálatban vannak mint ahogy eklatánsan kiderül ez ama "tanítókisasszonyok" esetéből akikről Rózsa János készített dokumentumfilmet. Álljon itt emlékeztetőül néhány sor a Valóság 1972/4. számában megjelent szövegkönyvből:

Az egyik lány: Egyébként nekem van rendtartásom de én nem tudok róla hogy nekem éjfélkor rendesen kell viselkednem! Arról igen hogy mindig! Hogy miért éppen éjfélkor és éjfél után arról nem tudok.

Az igazgató fia: Egyszerűen nem lehet! A munkatörvénykönyvben van benne hogy egy nevelő különösen falun de egyébként is mindenhol egy nevelőnek a viselkedését is figyelik és azzal is példát kell mutatni! Szerintem.

A tanácselnöknő: Én is azt mondtam nekik meg is sértődtek érte mert én nem bánom most is csak azt mondom egy nevelő falun aki falura jön az neveljen akkor is amikor szórakozik neveljen akkor is mikor mulatságba megy még otthon mikor alszik akkor is! Mindig figyelemmel kísérik!

A más foglalkozásúak többségével szemben nem merülnek föl ilyen társadalmilag talán jogosult de az emberi személyiség komoly károsodása nélkül teljesít-hetetlen elvárások; vagy legfeljebb csak olyan általános megfogalmazásban merülnek föl hogy: minden állampolgárnak a társadalom törvényei szerint és példamutatóan kell élnie. A mérnöknek a munkásnak az orvosnak ugyanis csak a tudását és a munkaerejét a tanárnak viszont ezeken túl úgy látszik a magatartását és a személyiségét is megveszi vagy legalábbis igénybe veszi a társadalom.

A tanároknak e téren s furcsa módon a színészek a negatív ellenpárjaik (nem is annyira nálunk mint inkább a nyugati társadalmakban). A színészek is kirakatéletet élnek reájuk is alkalmazható a tanácselnöknő megjegyzése. Őket is számon tartják még az ágyukban is. Csakhogy: míg a tanároktól azt várja el a társadalom hogy a gyerekek előtt a helyi közösség előtt a kirakatban önnön "jobbik énjét" és a társadalom normarendszerét "felettes énjét" képviseljék addig a színészektől épp ellenkezőleg azt kívánja hogy önnön "rosszabbik énjét" mindannyiunk rejtett énjét tudattalanját érzelem- s ösztönvilágát mutassák föl tobzódják ki lehetőleg minél látványosabb formában.

A tanároknak a konformizmus a viselkedési normákkal való következetes azonosulás a színészeknek viszont épp e normák kérkedő semmibe vevő megszegése a kutya kötelessége. A filmcsillag liliomtipró sorozatát még a tisztes családanyák is borzadállyal teli gyönyörűséggel tárgyalják meg a piacon vagy a fodrásznál ; ha viszont egy tanár vetemedik netalántán valami egészen szerény kis szokatlanságra még a liliomtipró színész is megbotránkozik legalábbis "apuka" minőségében. A színészeknek társadalmi megrendelésre a "I8 éven felüli" a tanároknak a "I8 éven aluli" közönség előtt kell eljátszaniuk a maguk színjátékát. S mindkét attrakciónak megvannak a maga személyiségtorzító veszélyei. A színészektől azt várjuk el hogy izgalmasan és kellemesen megbotránkoztassanak minket. De lehet-e nagyobb vétke egy tanárnak annál mint hogy megbotránkoztatja nem is annyira a gyerekeket hanem a gyerekeiket féltő apukákat és anyukákat? Megbotránkoztatja azzal hogy valami olyat mond vagy tesz amit az apukák és anyukák jelentős százaléka naponta mond és tesz gyerekei előtt vagy épp háta mögött.

NE A GYEREKEK ELŐTT!

Valljuk be: ez a tanárokra nehezedő nagy nyomás nem utolsósorban abból fakad hogy a felnőtt társadalomnak nem egészen tiszta a lelkiismerete a maga értékrendjével normarendszerével kapcsolatban. A felnőttek ugyanis tudják önmagukról és másokról s némi rezignációval cinizmussal vagy közönnyel vegyes bűntudattal elfogadják azt a tényt hogy - bár elvben helyesnek tartják a kialakult normákat - a gyakorlatban sűrűn megszegik őket. A felnőtté válás többek között épp azt jelenti hogy az ember fölismeri és elfogadja a normák meglétének fontosságát és állandó megszegésük tényét. Az elveknek és a tetteknek a felettes énnek és a cselekvő énnek ez a disszonanciája állandó forrása annak a látens de a felnőtt ember öntudatát eszmékbe s elvekbe vetett hitét állandóan sorvasztó közérzetnek amit mindannyian jól ismerünk. S forrása annak a zavarnak szégyenkezésnek amit a felnőtt társadalom érez a gyerekek színe előtt a gyerekek előtt akik nem ismerték még föl vagy nem fogadták még el a felnőtt élet e szomorú kompromisszumát. Érthető ezek után a felnőtteknek azon igyekezete hogy a gyerekek előtt leplezzék e kompromisszum tényét s érthető azon való iparkodásuk is hogy legalább a felnőtt-gyerek viszonylatban szigorúbban tartsák magukat a maguk normáihoz vagy eljátsszák a "nicht vor den Kindern" kedves de hazug színjátékát. S ami még egyszerűbb: a gyerekek világába kiküldött képviselőikkel a tanárokkal tartassák be szigorúan e normákat.

FEGYELMEZZÜK AGYON MAGUNKAT

Vannak a tanárok közt bizonyára olyanok akik maguk sem hiszik maguk sem élik meg igazán azt amit képviselniük mondaniuk kell de minthogy kell hát mondják; ennél a tanártípusnál ez a kényszerű képmutatás lehet személyiségromboló hatással. De minden bizonnyal jóval többen vannak közöttük olyanok akik meg akarják őrizni gondolataik szavaik és tetteik egységét s minthogy az adott s tanítandó normarendszeren nem vagy alig tágíthatnak fokozatosan lassan s valószínűleg javarészt öntudatlanul önmagukat meggyőződéseiket személyiségüket szűkítik szürkítik le az adott keretekhez. Azonosulnak kötelező szerepükkel a kirakatban bábukká a kialakult normarendszert reklámozó bábukká válnak: állandóan fegyelmezik nemcsak diákjaikat hanem elsősorban önmagukat állandóan kontrollálják minden mozdulatukat szavukat gondolatukat. A társadalmi "felettes én" ilyen mérvű dominanciája pedig előbb-utóbb elsorvasztja elsorvaszthatja a személyiség ösztönös érzelmi spontán erőinek képességeinek gazdag kibontakozását. A túlfegyelmezett katonás kínosan rendes s olykor már-már kényszerneurózisra hajlamos tanárok ennek a foglalkozási ártalomnak az áldozatai.

Nem tudom nem lehetne-e megkockáztatni azt a feltételezést hogy a felnőtt-társadalom amely a múlt században még viselkedésével erkölcseivel magatartásával egyöntetűen képviselt önmaga s a gyerektársadalom előtt egy hagyományos és merev normarendszert a huszadik században egyre inkább lazított a maga viselkedésformáin egyre nagyobb teret engedett a maga érzéseinek vágyainak s lassanként egyetlen társadalmi csoportra egyetlen foglalkozási ágra : a tanárságra testálta át e szigorú normák képviseletének nehéz feladatát. Ha ez így van akkor a tanárok kényszerű viselkedése a múlt századi polgárság túlfegyelmezett és kényszeres viselkedésének itt rekedt maradványa egy kis kürtőkalapos földig fodros szoknyás viktoriánus Anglia a farmernadrágos és miniszoknyás huszadik századi Európában. És csak akkor válik majd magatartásuk s életük oldottabbá s szabadabbá ha a társadalom kiforrja majd a réginél szabadabb élet és emberi együttélés új normáit új értékrendszerét. Ha már nem rossz hanem jó lelkiismerettel él szabadabban mint tizenkilencedik századi elődei.

lrja meg nekünk véleményét a témáról!

lap tetejére